Mikor, elindultam az úton, minden fénylett. Láttam, miként
emelkedsz ki a szürkeségből, ahogy vonzó lényed beragyogta az éjszakát. Bevilágította
sötét álmaim helyét, szemeidre gondolva úgy éreztem végre élek. Ahogy
megjelentél, ahogy mozogtál, ahogyan beszéltél mind, mind esetlenné és puhává
tettek engem. Láttam Benned a jövőmet múltamat, de jelenemet sehol nem találtam.
Bízva bíztam, hogy egyszer eljössz hozzám, lehetek Neked és Te lehetsz Nekem.
Ma már nem él bennem a remény, nem él bennem a csodálat sem. Kihunyt minden
fény az álmaimból, s csak Te maradtál. Ó csak Te, ahogy nevetsz, sírsz édes savanyúan
magányodba temetkezve, várfalaid mögé mindenkit kirekesztve!
Minden feléd megtett lépés, közelebb hozta a képet: Nem is Téged szeretlek.
Csak egy álmot, akinek látni akartalak.
